Elfeledett erdélyi művek Debrecenben

Méltatlanul elfeledett, mellőzött író-festő testvérpárnak állít méltó emléket a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára. Berde Mária (1889-1949) író és Dóczyné Berde Amál (1886-1976) festőművész műveiből nyílik a két művész életművét bemutató kiállítás.

Egész életükben az erdélyi kultúra őrzői, átmentői, örökítői voltak, Berde Amál a festészetben, Berde Mária az irodalomban hozott létre máig érvényes alkotásokat.

Műveiket most – Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Nagyvárad után – gyűjteményes formában láthatja a debreceni közönség.

Régi erdélyi értelmiségi családban születtek, édesapjuk református lelkész, majd a nagyenyedi teológia tanára volt.

Berde Mária – aki már fiatal leányként feltűnt verseivel – életében népszerű volt, néhány regénye románul, németül és franciául is megjelent, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik főalakjának számított.1912-ben jelent meg első verskötete a Modern Könyvtár sorozatban. Müncheni tanulmányútja idején – amelynek Az örök film című modern formaeszközökkel megírt diákregényében állít emléket – súlyos tüdőbajt szerzett. Betegségét egy svájci szanatóriumban gyógyíttatta. Itt szerzett élményeit később, első érett regényében a Haláltáncban dolgozta fel. Írásai jelentős része női sorsokat feltáró és elemző történet. Az igazi siker a Romuáld és Andriána című regényével érkezett el, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Ormódy-díjjal tüntetett ki.

Az Erdélyi Irodalmi Társaság (1919) és a Kemény Zsigmond Társaság tagja (1920), majd alelnöke volt. Marosvásárhelyi tanársága idején az Erdélyi Szemle, majd a Zord Idő szerkesztője (1920-21), a Tüzek, a Napkelet munkatársa volt. 1933-ban létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend csoportosulását és könyvkiadó vállalatát, amelyben 1937-ig tevékenykedett.

Fontos helye volt Erdély magyar irodalmában, úgy tartották nyilván, mint a női szenvedélyek mesteri ábrázolóját. Hatvan évesen, csendesen hunyt el.

Berde Amál tanulmányait Nagyenyeden kezdte, a tanítóképzőt 1906-ban Kolozsváron végezte. 1910-ben Dóczy Ferenc fizikatanárral – a Debrecenhez ezer szállal kötődő Dóczy család tagjával – lépett házasságra. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben és nagybányai művésztelepen, ahol Thorma János és Réti István volt a mestere. Több nyugat-európai utazás után 1930-ban Kolozsváron telepedett le.

A két világháború közt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a bukaresti Szépművészeti Társaság tagja volt. Torockó, Kalotaszeg és Székelyföld népművészetének egyik legjobb ismerője, amelynek néprajzát számos kiállításon szereplő figurális és tájfestményében, írásaiban és népszerűsítő előadásaiban örökítette meg. Festményei témája elsősorban az erdélyi falu, alkotásain tükröződik a néprajzos hely- és tárgyismerete. Népművészeti tárgyú írásait, rajzait a Zord Idő, az Ellenzék és Keleti Újság közölte, utóbbi napilapnak 1938-tól 1940-ig belső munkatársaként dolgozott. Történelmi színjátéka, a Bujdosó királyasszony Szapolyai János özvegyéről, Izabelláról szól (1929), Asszonyfarsang című vígjátékában pedig (1941) kalotaszegi folklóranyagot dolgozott fel.

Képeit budapesti, debreceni és marosvásárhelyi múzeumok őrzik.

 

Kép: A Szent László Egyesület és Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja által az idei Festum Varadinum ünnepség keretében megszervezett Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka című kiállítás a nagyváradi várban. Fotó: Szent László Egyesület