?Debrecen ? a szabadság fővárosa? címmel, fél éven át tartó rendezvénysorozat emlékezik Debrecenben arra, hogy 1849. január elsejétől június elejéig a cívisváros volt a nemzet fővárosa. Hírportálunk Dr. Fleisz János, nagyváradi történész, egyetemi tanár ?Kossuth és Nagyvárad? című tanulmányából szerkesztett sorozattal idézi fel a ?másik főváros? szomszédságában történt eseményeket.
Nagyvárad vértanúi
A megtorlás sajnálatos eseményei Bihart sem kerülték el. Nagyváradnak az 1848-49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatban több féle vértanúja is van. Az egyiket közülük (Rulikowsky Kázmér) Nagyváradon végezték ki, a másikat (Nagysándor József) Aradon, de Nagyváradon született és ott töltötte ifjúságát, a harmadikat (Szacsvay Imre) Pesten, de Nagyvárad első népképviseleti országgyűlési képviselője, illetve jegyzője volt. Ezen kívül az aradi vértanúk között volt még Lahner György, aki ugyancsak szorosan kötődik Nagyváradhoz, mivel ő volt a hadiüzemek hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelője. Utóbbi emléke érdekes módon kevésbé élt a nagyváradiak tudatában s róla külön ritkán emlékeztek meg. A továbbiakban a Váradhoz kötődő vértanúkat mutatjuk be röviden, a kivégzésük idejének sorrendjében.
RULIKOWSKY KÁZMÉR (1827-1849)
A magyar szabadságharc zászlaja alá Európa minden sarkából érkeztek a zsarnokság ellen küzdeni akaró önkéntesek. A lengyel Kazimierz Rulikowsky helyzete viszont rendhagyó volt, mivel az ellenséges orosz sereg kötelékében jelenik meg Magyarországon, de a szabadság szent ügyében való szent hite miatt átpártolt a forradalmárok táborába. Így lett katonából mártír. Méltatlanul keveset tudunk róla ma is s a rá vonatkozó adatokban sok ellentmondást találunk.
Rulikowsky Kázmér 1827-ben (máshol 1821-ben) született Zwiahel helységben Wolhyniában (ma Ukrajna területéhez tartozik). Nemes és jómódú lengyel családból származott. A kortársai szerint katonának termett, daliás ifjú volt, aki 1849-ben az orosz hadsereg keretében a Wosneseczky nevét viselő dzsidásezred századosa (kapitánya, másutt zászlósa) volt. A dzsidások szúrófegyverrel felszerelt, főleg lovon harcoló katonák voltak. Ulánusok voltak, akik lapos fémsisakot vagy a jellegzetes lengyel négyszögletű sapkát viselték. A lengyel ulánusok, a magyar huszárokkal, valamint a kozákokkal a korabeli Európa legjobb könnyűlovasságának számítottak.
Rulikowsky közismert bátorságáról és ügyességéről az orosz Alabin is beszámolt: ?Kremenyec városa felett egy jókora kúp alakú hegy meredezik, amelynek csúcsára Bona királyné egykoron várat építtetett s erről magát a hegyet is Bonának nevezik. A város felől még gyalogosan is nehéz lenne feljutni erre a hegyre (…) Zassz tábornok kaukázusi lovasai lóháton kaptattak fel a csúcsra. A Ferdinánd-huszárok természetesen általános lelkesedéssel jutalmazták a vakmerő tettet, de bántotta az önérzetüket, ha e versenyre közülük senki sem mert volna kiállni. Alighogy erről szót ejtettek, kivált közülük egy huszár, s ugyanott, ahol a kaukázusiak, vágtatott fel a hegyre. És felért a Bona csúcsára. Rulikowsky volt ez a bátor huszár.?
Rulikowsky nem volt hajlandó részt venni a magyar szabadságharc leverésében, ezért néhány társával elhatározta, hogy átállnak a szabadságért küzdő magyar seregbe s fegyvereiket elnyomóik – az oroszok – ellen fordítják. A helyzet azonban nem kedvezett és így ő maradt az egyetlen, aki nem mondott le nemes szándékáról. ?Lőjenek agyon ezerszer – mondta büszke daccal -, vessenek máglyára, de a szabadelvű testvérnép vérével mégsem fertőzöm meg kezemet, lelkemet.? A magyarokhoz való átállásra 1849. július 22-én került sor. A dzsidások előtt – akik tudtak kapitányuk cselekedetéről – felolvasták a napi parancsot, mely arról adott hírt, hogy Rulikowsky Kázmért a vele portyázó századával elfogták a magyar honvédek.A lengyel légióhoz került, de fegyvert már nem kapott a kezébe. Hogy sorsán könnyítsenek, a hadifoglyok közé sorolták. Világos után ő is Gyulára került a többi tiszttel együtt.
Kortársai nem tudták megérteni miért adta meg magát, miért nem menekült el, mint sokan mások, akik kisebb vagy nagyobb mértékben kompromittálódtak az események alatt. Rulikowskyt egyes források szerint Görgey személyesen adta át Paszkevicsnek. ?A deli katona szomorúan lépett ki a sorból az orosz vezér elé, s dacosan tisztelgett, Görgey pedig odafordult Paszkevics tábornagyhoz s rámutatott Rulikowskyra: ?A kapitány úr – így szólt – maga jószántából jött át a mi táborunkba.? Paszkevics erre indulatosan csak annyit mondott: ?Igen? No jó!? Paszkevics őt elkülönítette, majd Nagyváradra vitette az orosz hadbíróság elé. Itt a tisztibörtönben tartották, amely a Pece hídja utáni első házban a régi városmajor helyén volt. Utolsó perceit a mai városháza helyén állott régi püspöki palotában töltötte.
Görgey visszaemlékezéseiben valóban megemlíti Rulikowskyt is, azonban azzal a rágalomhadjárattal kapcsolatban, amelyet ellene indítottak, a következőket írja: ?…Hozzájárult mindehhez, hogy az oroszok hír szerint a fegyverletétel alkalmával kézre kerítettek valakit, aki tőlük hozzánk átszökött. A nevezett Rulikowsky (mikor hadseregünk még Miskolc és Tokaj közt csatározott) egy orosz lovas járőr parancsnokaként a gyöngyösi országútról az akkor még magyar kézen lévő poroszló-tiszafüredi átkelő felé volt kirendelve és átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe. Kifejezett kívánságára – hogy ő Bem altábornagy alatt óhajt szolgálni – a tiszafüredi magyar hadoszlop parancsnoka őt azonnal Aradra kísértette. Itt azután a szökevény valahogy nem Bemhez, hanem az én parancsnokságom alatt álló hadsereg táborához tévedt, s a fegyverletétel után orosz haditörvényszék elé került. Én arról, hogy ő egyáltalán a világon van, először hadifogságom ideje alatt értesültem, egy orosz főtiszt szájából, aki az elítélt tettét és sorsát, mint közszájon forgó hírt, elmondta; a közvélemény mégis engem vádolt, hogy szándékosan szolgáltattam ki a lengyelt az oroszoknak (a ?lengyelen? van a hangsúly), s kézzelfoghatóan igazolva látta, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék, csak hogy elnyerjem a cár kegyét. Előre látható volt, hogy az az 1100 félimperiál arany, amelyet nekem Paszkevics tábornagy adott, a közvélemény szemében csakhamar a lengyel kiszolgáltatásáért járó zsold lesz, ha ugyan nem vérdíj, amiért hazámat, vagy legalább társaimat elárultam.?
Orosz források szerint Paszkevics mindent megpróbált, hogy valamilyen indokkal enyhítsen az ítéleten, s állítólag hat ízben is megtagadta a jóváhagyását. Paszkevics jól ismerte Rulikowsky szüleit, egymás mellett volt birtokuk Gomelban, ezzel magyarázták, hogy meg akarta kímélni Rulikowsky életét. Tette és bátor kiállása azonban olyan egyértelmű volt, hogy a főparancsnok végül aláírta az ítéletet. Alabin azt írja ?Rulikowsky, amikor közölték vele, hogy halálos ítéletét a következő nap reggelén végrehajtják megőszült egyetlen éjszaka alatt.? A kivégzésre 1849. augusztus 28-án hajnalban került sor. Nagyvárad déli határában, a Boné kút közelében lőtték agyon. A holttestet jeltelen sírgödörbe dobták, amelyet a váradiak megtaláltak és 21 évig a tiltások ellenére is oda zarándokoltak és virágokkal díszítették.
Mintegy 21 évvel a tragikus kivégzés után, 1870. április 18-án, Rulikowsky hamvait kiemelték a jeltelen sírból és megtalált csontvázát, amelyen még a golyók nyomát is meg lehetett különböztetni, egy egész napon keresztül közszemlére tették. [7] Két nap múlva, április 20-án, húsvét hétfőjén az új köztemetőben temették el. Az újratemetés alkalmával a váradiak zsúfolásig megtöltötték a temetőt. Jelen voltak a hatóságok, a különböző egyletek, testületek és céhek zászlóikkal, zenekísérettel és égő fáklyákkal. Mivel Volhyniából senki sem jött el, így a váradiak öltötték fel a lengyel színeket és énekelték el a lengyel himnuszt. Az érckoporsót is lengyel címerek vették körül, melyen egy szál meztelen kard feküdt. [8] Később Nagyvárad városa díszes gránit emlékkövet állított a fiatal lengyel mártír sírjára. Ennek leleplezését halála napjáról (augusztus 28-ról) a rossz idő miatt 1870. szeptember 4-re kellett halasztani. A gyászbeszédet Ember Pál református lelkész tartotta, utána a nagyváradi dalárda nemzeti zászlókkal körülvéve elénekelte a Szózatot. Attól kezdve, a váradiak minden évben halottak napján koszorúkkal és virágokkal kegyelettel emlékeztek meg a magyar szabadságért elvérzett hazájától távol nyugvó lengyel vértanúról.
1899-ben a kivégzés 50 éves évfordulója alkalmából a váradiak újból szép példát szolgáltattak a hősök emlékezetének ápolásából. Szokoly Tamás a törvényhatósági bizottság tagja azt az indítványt tette az áprilisi közgyűlésen, hogy a város vegye tulajdonába a mártír síremlékét. Erre 1899. augusztus 28-án került sor. Előzőleg azonban ?a síremléket a temető rendezésénél megfordították, hogy a felirat az új széles út felé néz s 4 lépcsőt készítettek feljáróul a magasban fekvő sírhoz.? Itt említjük meg, hogy a fent idézett tudósítás tévesnek tekinti a sírkő feliratát, mivel a kivégzés napját az Újvárosi plébánia hivatal anyakönyve nyomán 1849. augusztus 18-ra teszi. Kutatásaink alapján azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy a kivégzés valóban augusztus 28-án történt.
1899. augusztus 28-án a sokaság a Szent László téren gyülekezett élén dr. Bulyovszky József polgármesterrel. A menet élén a tűzoltó zenekar vonult, hazafias dalokat játszva, utánuk az egyesületek, társulatok képviselői haladtak lobogóik alatt, majd két díszruhás városi huszár lépdelt Nagyvárad város hatalmas cserkoszorújával. A sír előtt a református egyház dalosköre elénekelte a Szózatot, utána Sulyok István református lelkész mondott emlékbeszédet. Ebben előbb méltatta a szabadságért küzdők érdemeit, majd így folytatta: ?Ők tudták, érezték, hogy a nép szabadság nélkül olyan mint a madár, melyet szárnyán lőttek meg s a föld porában vergődni kénytelen.? Beszédét pedig így zárta: ?Ne félj, sírod nem lesz elhagyatva, emléked élni fog örökké, míg magyar él e hazában.? Ezután Sas Ede újságíró költeményét szavalták melynek utolsó szakasza így szólt:
?Egyszerű emlék csöndes kicsi kertben,
Csöndes kis kertben porló dalia!
Rabláncra vert, dicső lengyel hazának
Szabadságunkért elvérzett fia!
Amelyet értünk ontottál a vérért,
Mit adhatunk ez ünnepen neked?
Nem adhatunk csak koszorút, virágot
És forró, igaz hálakönnyeket.?
Utána Szokoly Tamás a 48-as és függetlenségi párt elnöke ünnepélyesen átadta a vértanú síremlékét Bulyovszky polgármesternek. Dícsérettel emelte ki Elidesz Vencel, Vendesch Mihály és Mokry János váradi polgárokat, akik 1870-től kezdve gondozták a sírt.
Dr. Bulyovszky József polgármester a város megbízásából átvette a síremléket örök megőrzés végett, kifejezve, hogy: ?Hírdesse ez az emlék a város közönségének fennkölt gondoskodását.? Hogy ez mennyire természetes volt akkoriban, még 1899 őszén Weidlich István felajánlotta a városnak, hogy Rulikowsky vértanú sírját és annak környékét saját költségén kivilágíttatja. A város polgármestere ezért köszönetét nyilvánította ki.
A város tisztelettel teli kegyelete ennél is továbbment. A temető felé vezető utat 1870 után Rulikowsky útnak, majd az új központi köztemetőt is Rulikowsky temetőnek nevezték el. A történelem viharai ebben később számos változást idéztek elő. Így 1920 és 1940 között a Rulikowsky utat Dorobanţilor utcának keresztelték, 1940 és 1944 között újból visszakapta nevét, majd 1945 után Armatei Roşii, 1989 után pedig Armatei Române utca lett. A Rulikowsky temető elnevezés megmaradt a két világháború között, illetve alatt is. Az utóbbi évtizedekben a központi (central) temető elnevezést viselte, majd 1989 után a municípiumi temető nevet vette fel. A tősgyökeres váradiak azonban ezeket a hivatalos elnevezéseket sohasem használták és a temetőt és az oda vezető utat egyaránt Rulikowsky Kázmér nevéhez kötötték.
Nagyvárad magyar lakossága ma is méltó kegyelettel tartja emlékezetében Rulikowskyt. 1990-től kezdve minden évben március 15-én ünnepélyesen megkoszorúzzák síremlékét, halottak napján pedig ezrek helyezik el a kegyelet virágait sírja lábánál, vagy gyújtanak gyertyát. Egész évben virágok jelzik, hogy az utódok szívében nem halványult el a bátor lengyel szabadságharcos emléke.
1998. március 15-én a sírkőre, a már régebben felkerült román nyelvű felirat mellé ünnepélyes keretek között lengyel nyelvű emléktáblát is elhelyeztek, amely a szabadságért folytatott harc egyetemességét hivatott hirdetni. Az utóbbi években már Budapesten is adóznak emlékének. Hősiességét emléktábla jelzi a Báthory utca elején (a Kossuth-tér mellett), de az is felvetődött, hogy a kitalált személyről – Guszev kapitányról – elnevezett utcát Rulikowskyról nevezzék el.
Rulikowsky tehát egyike volt a magyar forradalom és szabadságharc hős mártírjainak. Rendkívüli bátorsága, határozottsága, elszántsága és szabadságszeretete felemelte őt a magasztos célért való hősies áldozatvállalás jelképévé. Azzal, hogy vállalta a vértanúságot a megalkuvás helyett és lengyel létére is kiállt egy másik nép harca mellett, örökre elnyerte a magyarság és főleg a váradiak tiszteletét.
