Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata az 1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottainak emlékére ? a forradalom leverésének nemzeti gyásznapja, november 4. alkalmából ? koszorúzásokat rendezett. Az emlékhelyeken a helyi és a megyei önkormányzat, fegyveres testületek, civil- és társadalmi szervezetek, pártok képviselői helyezték el koszorúikat.
A megemlékezés-sorozat a budapesti Korvin köziek első parancsnoka, a debreceni származású Iván Kovács László ? a Debreceni Szakképzési Centrum Bethlen Gábor Közgazdasági Szakgimnáziuma épületének falán elhelyezett ? emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődött, majd a Debreceni Köztemetőben lévő 1956-os kopjafánál folytatódott.
Itt Komolay Szabolcs, Debrecen Megyei Jogú Város tanácsnoka mondott emlékbeszédet. Szavai szerint a keresztény Európában az emberek halottak napján és mindenszentekkor kimennek a temetőbe , gyertyát gyújtanak megállnak szertetteik sírja mellett és emlékeznek. Emlékeznek azokra, akik valaha velük voltak, együtt örültek, de az isteni rendelés szerint ma már nem lehetnek közöttük. Egy igy természetes és így helyes.
Mi, magyarok azonban nem csak ekkor megyünk ki a temetőbe hanem november 4-én is. Mert nekünk közös halottaink vannak, minden magyar közös halottai! A szabadság halottai ők, akik életüket adták akkor, amikor azt megkövetelte a haza. Akkor, amikor farkasszemet kellett nézni egy nálunk sokkal erősebb hatalommal. Így lett november 4-e történelmünk egyik legszomorúbb napja. Az emlékezés napja, amikor az 1956-os forradalom leverésének hőseire és áldozataira emlékezünk.
1956-ban november 4. vasárnapra esett. Szombaton ? többek visszaemlékezése szerint ? minden békésnek tűnt: az üzletek ismét kinyitottak, néhány üzemben és hivatalban már dolgoztak is. Megkezdték az utcai barikádok lebontását, a felszaggatott villamossínek és a leszakadt vezetékek javítását. Délre talán még a nap is kisütött. Az őszi napfény emberek százait csalta az utcára, nézelődni, bámészkodni, eszmét cserélni. Sokan az elmúlt napok legendás csatahelyeit keresték fel, mások megilletődve hajtottak fejet az itt is, ott is felbukkanó friss sírhalmok előtt, ahol az elesettek nyugodtak.
Pesten a Parlament előtti téren tehenek legelésztek, melyeket az előző nap hajtott fel valaki vidékről a fővárosiak élelmezésére. A bizarr látvány sokakat mosolyra fakasztott. Általános volt a remény: hétfőn megindul a forgalom és mindenütt megkezdődik a munka. Ismét nyugalom lesz és béke. Magyarországon új élet kezdődik, s megvalósul mindaz, amit a diákok pontokba, az újjáalakult pártok programokba, a Nagy Imre vezette kormány pedig nyilatkozatokba foglalt, s ami a harcosokat is hevítette.
A másnap, november 4. azonban minderre rácáfolt. Hajnalban a szovjet csapatok átlépték a határt és ahogyan a lánctalpak gördültek végig az országon úgy borultak gyászba a szívek és veszett el a remény , hogy egy új Magyarország épülhet a régi helyén.
Bár még Nagy Imre híres közleménye elhangzott a rádióban, hogy: ?csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van?, mindenki tudta, hogy óriási a túlerő. S a legszomorúbb mindebben, hogy a szovjet intervenciót magyar csatlósaik igyekeztek legitimálni. A szovjet csapatokat az a Kádár János hívta be, aki néhány nappal korábban még Nagy Imrével együtt támogatta a forradalmat, és azt követően még több mint harminc éven keresztül volt a kommunista diktatúra első számú helytartója, köszönhetően ezen árulásának.
Voltak azonban, akik mindvégig kitartottak az elveik mellett. November 4-én Bibó István példátlan hősiességet mutatotva végig a Parlamentben maradt, és megfogalmazta a Magyarok! kezdetű kiáltványát, amelyben a következőket írta:
?Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében!?
Miután elkészült, az egész szöveget megtelefonálta az amerikai követségnek, majd a későbbiekben a francia és a brit követségre is eljuttatta. Próbált nemzetközi segítséget szerezni a szabad Magyarország számára. De mint már a történelmünk során oly sokszor megtapasztalhattuk: csak magunkra számíthatunk.
?Szívünk mélyéig együtt érzünk a magyarokkal, és minden lehetőt megtettünk a szenvedők gyámolítására. De az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen egy olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes? ? jelentette ki Eisenhower amerikai elnök a magyar forradalom leverése után néhány nappal tartott sajtótájékoztatóján. Amerika nem kívánt segítséget nyújtani Magyarország számára, mint ahogyan a nyugati országok sem. Így november 4. tragédiába torkollott. Szovjet források szerint a szervezett ellenállást november végére mindenütt sikerült megtörni, végrehajtották a magyar hadsereg lefegyverzését is. A szovjet katonai hatóságok pedig úgy viselkedtek, ahogyan egy megszálló hatalom szokott: katonai közigazgatást vezettek be és megkezdték a felkelők és a forradalom vezetőinek letartóztatását.
A mai napon az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtására, egyúttal azokra a hősökre emlékezünk, akik fel mertek lázadni az elnyomó zsarnokok ellen, és ki mertek állni a szabadságért. A felkelők hősiessége, a bebörtönzések és sokak mártírhalála azonban nem maradt következmények nélkül. 1956 után már semmi nem lehetett úgy, mint előtte. ?A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete? ? írta Milovan Gyilasz jugoszláv író és politikus. És valóban: sem Magyaroszágon sem máshol a hatalom már nem tehettet meg bármit. Néha még megmutatta erejét, mint a ?68-as prágai tavasz idején, vagy 1980-ban Lengyeolországban, de hiába volt minden megtorlás, a bomlás megállíthatatlan volt.
?A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét? ? írta Albert Camus 1957-ben. 1956 hőseinek a vére árán váltottuk meg mai szabadságunkat, és nem csak a miénket hanem Kelet-Közép-Európa szabadságát is. Hajtsunk hát fejet előtük kegyelettel, őrizzük meg emléküket, és becsüljük meg azokat, akik még közöttünk vannak! S ami a legfontosabb: adjuk tovább történetüket az utánunk következő generációknak, mert hazát csak bátorsággal, önfeláldozással, hűséggel és hazaszeretettel lehet megtartani. Ez mindannyiunk szent kötelessége. Dicsőség a hősöknek, akik itt, vagy Magyarország bármely temetőjében nyugszanak ? zárta beszédét Komolay Szabolcs.
Mindezek után a Honvédtemető ? Hősök temetője Panteonjában folytatódott a koszorúzás-sorozat, majd a mártír katonák emléktáblájánál a Kossuth laktanyában
Itt Szloszjár Balázs dandártábornok, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandárjának parancsnoka idézte fel az 1956 novemberének első napjaiban Debrecenben történteket.
Mint azt a parancsnok elmondta, 1956. november 1-jén, csütörtökön úgy tűnt, hogy csak a további békés munka megszervezése lesz hátra. Debrecenben nyugalom ? a kijárási tilalom pedig érvényben ? volt. Az illegális lakásfoglalók okoztak kisebb fejtörést. Félig sem kész épületekbe nem kevesen önkényesen költöztek be. A városban az alapellátás biztosított volt és a közrend sem szenvedett különösebb csorbát. Szovjet ?szövetségesünk? nagy számban hozta át határainkon katonai alakulatait. A ?Forgószél? hadművelet térnyerése zavartalanul történt részükről. Felkészültek voltak. A stratégiai pontokat régen kijelölték, meghatározták a művelet készenléti időpontját. Csak a megindulási területek elfoglalása volt hátra, hogy a ?Mennydörgés? jelszóra fegyveres műveletük meginduljon
A szovjetek feltételezték, hogy a város ellent fog állni. Ennek megfelelő erejű és számú katonai erőt és lánctalpas technikai eszközt szántak a példa statuálásra. Amire pedig nagyon készülnek, az általában bekövetkezik. A helyi katonai erő már régebben elhatározta, hogy nem vállal fegyveres konfliktust. Részben a lakosságot is szerették volna kímélni, s alighanem világosan látszott az ellenállás hiábavalósága is. A november 2-i szovjet csapatmozgás eredménye már 3-án jól kivehető záró gyűrűt mutatott a város körül. Szovjet ?fegyvertársunk? kezdett barátságtalanul viselkedni. A város ki- és bemenő forgalmát ellenőrizte, illetve korlátozta. November 3-án, szombaton ezen a biztonsági gyűrűn kívülre került a Sámsoni úti laktanya és a Gábor Áron laktanya is ? vagyis mindkettőt elfoglalták szovjet egységek.
November 4-én hajnalban megszólalt a ?Mennydörgés? Debrecenben. A már elfoglalt pozíciókból a szovjet hadsereg támadást indított a Városháza, MÁV igazgatóság, a főposta épülete és a Kossuth laktanya ellen. A MÁV igazgatóság épületéből állítólag sortüzet zúdítottak rájuk. A választ harckocsiágyú adta. Két falat is áttörve a lövedék tüzet okozott az udvarról nyíló állami áruház raktárhelyiségében, amit az ott levő két tűzőr és egy éjjeliőr a később megérkező tűzoltókkal tudott csak megfékezni. A főposta épületénél a szovjet tűzrajtaütésnek halálos áldozata is volt, s jelentős anyagi kár keletkezett.
A Kossuth laktanya kapuügyeletese és ügyeletes tisztje tárgyalt az egyesek szerint a laktanyát kettő, míg mások szerint három oldalról körülfogó szovjet katonák parancsnokával. A kapuhoz közel levő épületbe felszólítás nélkül és teljesen váratlanul lőttek bele szintén harckocsiágyúval. Lövöldözés is kialakult. Magyar katonák fegyvert nem használtak, így a tűzpárbajt szovjetek vívták egymással. Ez későbbi szovjet jelentés szerint áldozatokkal is járt. Magyar részről biztosan. Fegyvertelen, pihenőidőben levő katonáink közül négyen helyben meghaltak. Egy katona később, sérülései miatt halt meg. Sebesültjeink is voltak.
A továbbiakban ?szövetségesünk? a Kossuth laktanyát is kezelésében tartotta. Át akarták venni a Debrecen, Varga utca 2. alatti ingatlant is. (Az épületet kiegészítő parancsnokság és nőtlen tiszti szálló céljára használta akkor a Magyar Néphadsereg.) Ennek átvétele azonban meghiúsult. A tiszti klubban katonai parancsnokságot rendeztek be. Ismételten megindult a fegyverbegyűjtés, aminek helyszínei a Gábor Áron laktanya, a Kossuth laktanya és a már említett tiszti klub volt. A ?Forgószél? haladt tovább. Gyorsan és hatásosan végezte munkáját. Olyannyira, hogy 1956. december közepére-végére az ideiglenesen hozzánk vezényelt szovjet állomány nagyobb része már nem is tartózkodott hazánkban. Más országban, más helyen, más feladatot végeztek. Közigazgatásunk gyorsan helyreállt. 1956. december 23-án a debreceni megyei börtönben már akasztást hajtottak végre a város halotti anyakönyvének tanúsága szerint.
A szovjet harcosok 1958 tavaszán adták vissza magyar kezelésbe a Kossuth laktanyát, gyakorlatilag romos állapotban. Az elsődleges becslés szerint 150.000 forint volt szükséges csak az épületkárok helyreállítására.
Ahogy az eddigiekből is látszik, 1956-ban Debrecenben a Magyar Néphadsereg alakulatai, katonai szervezetei, azok parancsnokai katonai esküjük szellemében és kellő körültekintéssel jártak el. A forradalom kezdetekor jól mérték fel helyzetüket. Mivel szükségesnek látszott, a forradalomnak élére álltak. Megszervezték és működtették a közigazgatást. Biztosították a közrendet és köznyugalmat. Magyarország egyik legnagyobb vidéki városában, később az egész megyében segítettek a szervezőmunkában és oltalmazták az állampolgárokat. Ehhez a feladathoz egyéni képességeiken túl a szervezet humán és technikai erőforrásait is rendelkezésre bocsátották. Nagy szerep jutott nekik abban, hogy városunkban az események erősebb kilengések, atrocitások nélkül mentek végbe. Talán az is nekik köszönhető, hogy az áldozatok száma ? hozzátéve, hogy egy áldozat is sok! ? különösen, ha figyelembe veszünk más magyar településeket is, mérsékelt volt. A katonák esküjüket híven teljesítve látták el feladatukat. Másképpen talán nem is történhetett volna ? zárta szavait Szloszjár Balázs dandártábornok.
Forrás: debrecen.hu
Fotó: Miskolczi János
