Jobban nem is lehetett volna felkészülni egy Debrecenről szóló könyv nagyváradi bemutatójára, mint ahogy azt Szénási Miklós és Heller Zsolt tették: bebarangolták a Körös-parti város központját. Mert azt nagyon is jól tudják, milyen hely az a Debrecen, ha nem abból indulunk ki, hogy ott a kéttornyú Nagytemplom, a híres kollégium vagy a Nagyerdő a magas és terebélyes lombú fáival. Éppen azért jöttek Nagyváradra, hogy ezt nekünk is megmutassák, elmondják.
Csakhogy Szilágyi Szilvia újságíró a könyvbemutató első percében nem Debrecenről kérdezte a két szerzőt, hanem inkább nekik szegezte a kérdést: milyen előzetes kép élt bennük a városról, milyen sztereotípiákat kapcsoltak Nagyváradhoz, mi az, ami először eszükbe jut, hogyha felmerül a városnak a neve?
Szénási Miklós mindjárt egy korábbi, a kilencvenes években tett ?furcsa? nagyváradi látogatását idézte fel. De mint mondta, a világ legrosszabb helyére is elmehetünk, ha ott vannak barátaink, akik azt mondják, nézd meg ezt az épület itt járt Ady Endre, vagy itt duhajkodott Csokonai Vitéz Mihály, én oda jártam iskolába, ott találkoztunk a csajokkal. Akkor mindjárt kialakul egy olyan fajta élmény bennünk, hogy ez egy jó világ. ?Amióta vannak nagyváradi barátaim, akikkel levelezünk, követjük egymást a facebookon és figyelünk egymásra, azt érzem, hogy majdnem hazajövök ide. Nyilván nem tudom Nagyváradnak minden arcát úgy szemlélni, mint az itt élők, nem látjuk a részleteket, de az a kép, amit mi látunk, az gyönyörű.? ? mondta.
Heller Zsolt is egy történettel válaszolt a kérdésre, gyermekkorának és családjának szoros erdélyi kötődéseiről mesélve. Megidézte nagyapja alakját, akit Debrecenből munkaszolgálatra vittek Maroskeresztúrra, ahol családot alapított. Majd 1947-ben, a háború után a családot ?mert magyarok is, meg zsidók is voltak egyszerre?, visszatoloncolták Debrecenbe. Csak valamikor 58?-ban térhettek vissza először látogatóba Marosvásárhelyre. ?Valahogy azt az érzést, hogy mit jelent átjönni a határon, és meglátni a szülőföldet, az én édesapám a génekben átörökítette nekem. Én így viszonyulok minden egyes határátlépéshez, az én hazaszeretet érzésemet egy kicsit megcsavarja itt belül minden egyes idejövetel? ? mondta Heller Zsolt.
A folkesztétaként is ismert esszéista és lírikus Heller Zsolt, valamint a Dehir főszerkesztője, Szénási Miklós, akinek szépirodalmi pályáját több mint tíz kötet fémjelzi, látszólag két, egymástól nagyon különböző egyéniség. Ám mint azt megtudtuk, az immár második, Debrecenről szóló közös könyvük születése nem csak annak köszönhető, hogy nagyon régóta ismerik egymást, és remek barátok, hanem annak is, hogy mind a ketten nagyon szeretik Debrecent. ?Itt születtünk, és tényleg Debrecennek minden apró zegét-zugát ismerjük.? Ugyanakkor, ahogy Heller Zsolt fogalmazott, a kötetben két egymástól nem eltérő, de mégis különböző szemlélet, más látásmód jelenik meg.
Személyes hangú novellákkal, tárcákkal teli közös munkájukban is az életükben központi helyet elfoglaló várost idézik meg. Egyszerű, hétköznapi és mégis fontos történeteik bárki számára lehetnek ismerősek. Kalandozásaik a belvárosban és a Nagyerdőn, a zsidónegyedben és a lakótelepeken, utazás a városból el és vissza, a családi hagyomány, az útkeresés nehézségei vagy éppen a szerelem sajátos és mindent elsöprő érzései mind feltűnnek e könyvben.
Megírt történeteikből Csata Zsolt, a debreceni Csokonai Színház művésze olvasott fel olyan drámai erővel, amellyel a kánikulában is libabőrös élményt szerzett mindannyiunknak.
A két szerző is remek előadónak bizonyult, személyes történeteik, Debrecen egykori ikonikus figuráinak megidézése, a várban sétálókat is megállították, és a könyves asztal köré vonzották. Azoknak, akik ott voltak, a két szerző egy nagyon szerethető Debrecent ?adott? úgy, hogy közben büszke nagyváradiságukat mindvégig tiszteletben tartotta, erősítette.
Szénási Miklós és Heller Zsolt Állítsuk meg az időt című könyvüket a Partium Ház meghívására, a 10. Szent László Napok keretében mutatták be, a nagyváradi vár fejedelmi udvarának hűs fái alatt.
Kiemelt kép: Szénási Miklós és Heller Zsolt dedikál Nagyváradon. Fotó: Denagy.hu
