A sajtó képviselőinek jelenlétében emelték helyükre Patachich Ádám püspök címerének első darabjait pénteken, június 26-án. Néhány nap múlva az új dombormű fogja ékesíteni a nagyváradi püspöki palotát.
Az 1762 és 1776 között épült nagyváradi római katolikus püspöki palota főhomlokzatát, a kor hagyományainak megfelelően, az építtető, Patachich Ádám püspök domborművű címerével díszítették. E címer a palota fennállásának kezdetétől, annak 1968-ban megkezdett felújításáig állt a főhomlokzat középső rizalitját koronázó timpanonban, amikor is az épület múzeummá alakításáról döntő kommunista hatóságok a műemlékhez szervesen tartozó dombormű levételéről és elpusztításáról határoztak. A történeti és műemléki szempontokat messzemenően követő újabb felújítási terv elkészítésekor, döntés született az elpusztult címer-dombormű rekonstrukciójáról és visszahelyezéséről.
A nagyváradi barokk püspöki palota homlokzatára visszahelyezendő címer rekonstrukciójához a 19-20. század fordulóján készült fényképeket, valamint Patachich Ádám püspök egyéb, fennmaradt címerábrázolásait használták fel, elsősorban a váradi püspökként kiadott, hivatalos nyomtatványain megjelenő változatot.
A 18. század egyházi és világi joggyakorlatában a római katolikus egyház minden papja személyi (vagyis nem öröklődő) nemességet élvezett, amelyhez kötelező módon címerrel és jelmondattal kellett rendelkeznie. Az egyházi címertan ma már rendkívül pontos és szigorú szabályai éppen ez idő tájban voltak kialakulóban. Az egyházi méltóságok, a mai gyakorlattal ellentétben, címereiket nem saját elképzeléseik szerint állították össze, hanem ? főként azokban az esetekben, amikor örökletes nemességgel is rendelkeztek ? családjuk címeréből alakították át, kibővítve egyházi méltóságuk és hatalmuk jelképeivel.
A homlokzatra kerülő címer központi eleme az ívelt oldalú, úgynevezett csücskös talpú címerpajzs. Ezt a pajzsformát alkalmazzák a család legrégebbi fennmaradt címerein és a váradi éveiben kiadott nyomtatványokon, míg más esetekben, például a nagyváradi székesegyház szentélyének belső falán, illetve a kalocsai érseki palota homlokzatán a korszakban kedvelt tojásdad, vagy különféle cifra pajzsokat részesítették előnyben. A címerpajzs négy mezőre van osztva, átlósan azonos két-két címeralakkal: a bal felső és a jobb alsó mezőben sasszárny, a jobb felső és a bal alsó mezőben pedig, a korábbi történeti irodalomban a szerencse istennőjeként azonosított, ám a heraldikai rendszertanban egyszerűen csak ?szűz?-ként meghatározott, meztelen női alak, akinek a feje fölött ívben lobogtatott kendője, a kor erkölcseinek megfelelően, az alak ágyékát is takarja. Mindkét címeralak megtalálható a család legkorábbi és legegyszerűbb címerváltozatain. A női alak kezdetben egy gömbön állt, amelyet később, akárcsak Ádám püspök címerében a horgony vált fel. A sasszárny egy korábbi, egész sast ábrázoló változatból egyszerűsödhetett le, mivel a családi címer bizonyos változataiban a madár egész alakban tűnik fel. Ezeknek, az eredetileg ősi, nemzetségi és családi jelképeknek az egykori jelentése, jelkép értéke a család középkori származásával együtt a történelem homályába vész.
A pajzs felső szélére helyezett koronás sisak, a címer tulajdonosának katonai kötelezettségekkel járó, öröklött nemesi rangjára utal. Ennek tetején, a címerképben is előforduló fél sasszárny szerepel oromdíszként. A főnemesi, esetünkben bárói rangot jelző hétágú korona a sisak büsztjének alapzatánál van elhelyezve.
A címerpajzs fölött jobbra és balra elhelyezett pásztorbot (bacula) és püspöksüveg (mitra), úgynevezett heraldikai méltóságjelvény: a püspöki autoritás és hatalom jelképei. Rajtuk kívül e jelképeket csak bizonyos, kiváltságolt szerzetesközösségek vezetői, az ún. infulás apátok használhatták.
Hasonló szerepet tölt be a címerképet koronázó kalap is, amely a 17. század második felétől minden papi címer kötelező méltóságjelvénye lett. Régen a papi civil viselet részeként hordott, egyes országokban még ma is használatban lévő, széles, lapos karimájú kalapokból származik, amelyet a késő középkorban, rangtól függetlenül a világi klérus minden tagja viselt. A kalap két oldalt lelógó zsinórjának bojtjai, festett címerek esetében pedig a kalap színe, a címer tulajdonosának a papi hierarchiában betöltött helyét jelzi: ez esetben az oldalanként három sorba rendezett, 6-6 bojt a megyéspüspöki tisztség jelzője, színes ábrázolás esetén pedig a kalap zöld színű lenne.
Patachich Ádám (1716?1784)
Patachich Ádám középkori eredetű, horvát nemesi családba született 1716-ban, Karlovác környékén. Családjának számos tagja lépett egyházi pályára, akár szerzetesként, akár világi papként, köztük nagyapai nagybátyja és pártfogója, Patachich Gábor, kalocsai érsek. Tanulmányait Zágrábban kezdte, majd a gráci Horvát Kollégiumban és Bécsben folytatta, ahol a kisebb papi rendeket is felvette. Ebben az időben családjának négy tagja és leszármazottjaik, köztük Ádám is, bárói, azaz főnemesi rangot kapnak. A római Collegium Germanicum et Hungaricum növendékei közé 1735-ben, 19 esztendősen kerül, ahol 1739-ig folytatja tanulmányait. Ez idő alatt tagjai közé fogadja a római felvilágosult racionalista értelmiség akadémikus társasága, az Árkádia, amelynek haláláig tagja marad. A lateráni Szent János Bazilikában történt pappá szentelését követően először a zágrábi egyházmegyében lévő Verbovec plébánosává nevezik ki, majd a zágrábi székesegyház kanonokja lesz (1741), valamint kisebb apáti és préposti javadalmakat kap a kalocsa-bácsi és a veszprémi egyházmegyékben. Nemesi hadkötelezettsége révén részt vesz az osztrák örökösödési háborúban, 1748 és 1751 között pedig több katonai parancsnoki tisztséget is ellát a Habsburg Birodalom szolgálatában. Az 1751. évi pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia királynőtől novi-i címzetes püspöki kinevezést kap. Az 1756-ban kitört Hétéves Háború idején a császári udvar megbízásából a horvát nemesi felkelést szervezi Zágrábból.
Az 1757-ben a váci püspökség élére áthelyezett gróf Forgách Pál utódjaként, 1759. augusztus 29.-én nevezik ki nagyváradi püspökké, valamint Bihar vármegye utolsó örökletes főispánjává. Tizenhét esztendei nagyváradi működését a történeti irodalom az egyházmegye 18. századi fénykoraként tartja számon. A püspökváros, Váradolaszi északi peremén folytatja, és jórészt befejezi az elődje által megkezdett egyházkormányzati negyed építését, a püspöki palota és az új székesegyház díszítésére meghívja a Giambattista Tiepolo műhelyében tanuló Johann Nepomuk, bajor festőművészt, a Károly Tivadar bajor király későbbi udvari festőjét. Johann Michael Haydn, majd Carl Ditters von Dittersdorf, az európai preklasszikus zene jelentős mesterinek vezetésével udvari zenekart és operaházat szervez. Átszervezi és modernizálja a nagyváradi papképzést, jövedelmezővé teszi a püspöki birtokokat, ezek bevételeiből lovaglóiskolát, Váradszőlősön vadaskertet, rezidenciájában pedig monumentális méretű könyvtárat alapít. Meghatározó szerepet játszik a nagyváradi görög-katolikus egyházmegye létrejöttében. Regnálása idején 94 görög-katolikus plébánia patronálását vállalta fel, amelynek vezetésére ritusvikariátust hoz létre. Ebből alakul ki, Kalocsára való távozása után, az önálló unitus egyházmegye. A jezsuita rend feloszlatása után a magyarországi rendtartomány mintegy 20 kiváló tudós tagját hívja meg udvarába, ahol reneszánsz mintára irodalmi és tudós társaság szerveződik olyan tagokkal, mint Pray György, Gánóczy Antal vagy Klobusiczky Péter.
Patachich Ádám 1776-ban, 60 évesen kerül a kalocsai főegyházmegye élére és ezt a tisztséget haláláig, 1784-ig viseli. Itt a nagyváradihoz hasonló, ám az érseki szék jövedelmeihez mérten szerényebb méretű püspöki palotát, az egyházmegye területén pedig számos templomot építtet. A Nagyszomabtról Budára költöző magyar királyi egyetem szenátusának élére 1778-ban nevezték ki. Ebben a minőségében a magyar oktatásügy egyik legátfogóbb reformját hajtja végre. II. József trónra lépését követően utolsó éveit a közélettől visszavonultan töltötte, 1784-ben, sokévi súlyos betegség után, Kalocsán adja vissza lelkét teremtőjének. Az érseki főszékesegyházában helyezik örök nyugalomra nagybátyja és pártfogója, mellé.
Galéria és videó: Farkas László
