Egy darab, ahol a legnagyobb tragédia az, hogy az egész komédia túlságosan is ismerős
Mi történik, ha egy piros-fehér-zöld lelkű „szörny” megharap egy mélyrománt, aki ettől teliholdkor vérmagyarrá változik, és egyszer csak neki is fájni kezd Trianon? Meddig fokozható a nemzeti ellentétekből fakadó kínos helyzet, ha egy román kistelepülés polgármestere a falunapi színielőadásban éppen magyar beosztottjára osztaná Avram Iancu szerepét? Mi van akkor, ha a rémálom valósággá válik, és az egyszeri székely apa egyetlen leánya azzal állít haza, hogy beleszeretett egy bocskorosba? És vajon túléli-e a sokkot egy büszke román, ha kiderül róla, hogy valójában félig „unguroaică”, azaz magyar nő?
Ezeket a képtelen, mégis fájdalmasan ismerős helyzeteket állítja pellengérre a MaRó, a nagyváradi Szigligeti Színház és a Regina Maria Színház közös produkciója. Székely Csaba darabja a groteszk és az abszurd eszközeivel, kíméletlen humorral mondja fel a magyar–román együttélés untig ismert helyzeteit, történelmi sérelmeinket és kölcsönös előítéleteinket. A (gyakran kínos) nevetés azonban nem feltétlenül oldja fel a feszültséget: sokkal inkább szembesít azzal, milyen mélyen gyökereznek bennünk azok a sztereotípiák, amelyeket a másikról őrzünk, és generációkon át továbbadunk.
A színpadon mindez nem elvont tézisek formájában jelenik meg: a szereplők a hétköznapi együttélés abszurd helyzeteiben kavarognak, miközben a néző óhatatlanul ismerős gondolatokra, mondatokra és reakciókra bukkan.
Raul Ciobă díszlete már önmagában is értelmezi az előadást. A színpadi tér azt sugallja, hogy hajlamosak vagyunk előregyártott kategóriákba zárni egymást, és a magyar–román együttélés kérdéseire is kész, bedobozolt válaszokat adunk – jóval azelőtt, hogy egyáltalán megpróbálnánk megérteni a másikat. A hatalmas kivetítő nem csupán a két nyelven elhangzó szövegek megjelenítését szolgálja: az előadás funkcionális részévé válik. A hátul, egy skatulyaszerű térben játszódó jeleneteket, felnagyítva kivetíti, a színészek arcát közel hozza a nézőhöz, szinte tükörként működik. Nemcsak őket látjuk, hanem saját reakcióinkat is: azt, min nevetünk, mi bosszant fel bennünket, és mikor ismerünk magunkra a másik rovására elsütött poénban. A MaRó valóban belénk mar.
Az előadás különlegessége, hogy a két színház társulata most először játszik együtt, és a produkció ezt a tényt is beépíti a történetébe. A színpadon szóba kerül, hogy a magyar és a román társulat korábban egyszer volt együtt, amikor egybevonásuk ellen tiltakoztak. Ez a mozzanat túlmutat a színházi önreflexión: megmutatja, hogy a nemzeti különbségeken átívelő együttműködés közös érdek és közös tapasztalat is lehet.
Az alkotók szándéka szerint az előadás a város két kulturális közösségének találkozását is jelképezi. A magyar és a román színészek közös munkája arra hívja a két társulat közönségét, hogy ugyanazokat a történeteket, helyzeteket és poénokat együtt nézzék, és értelmezzék. Éppen ezért sajnálatos, hogy a két társulat nézőinek szánt előadásokat ugyanazon a napon, de eltérő időpontokban hirdették meg. Különösen izgalmas lett volna megfigyelni, hogyan reagál egy vegyes összetételű közönség a darab legérzékenyebb, leginkább vitára ingerlő jeleneteire.
A premieren a magyar közönség mindenesetre álló tapssal jutalmazta a művészek bátorságát. A nézőtérről kilépve aligha lehetett egyetlen, megnyugtató tanulságot magunkkal vinni. Talán csak azt, hogy bár a románok és a magyarok (szinte) soha nem érthetik meg egymást, azért ezen néha nevetni is lehet. Akár együtt.
A MaRó jó szívvel ajánlható nagyváradi magyaroknak és románoknak, valamint azoknak is, akik Debrecenben felteszik a kérdést: és hogyan élnek együtt Nagyváradon a románokkal a magyarok?
Fotó: Szigligeti Színház
